A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS

abc-accomplished-alphabet-48898.jpg
kép.PNG

Letölthető jegyzetek

Used Books

Ajánlott könyvek

Dr. Szokolszky Ágnes: Kutatómunka a pszichológiában

Legfontosabb fogalmak röviden

Falszifikálhatóság: az állítás könnyen megcáfolható, igazságtartalma egyértelműen eldönthető

Logika: a megismerés egyik alapmódszere, önálló tudomány

Indukció: a megismerés azon folyamata, amikor egyéni megállapításokból jutunk az általánosra

Dedukció: a megismerés azon folyamata, amikor az általános megállapításokból jutunk az egyénire

Leírás: egy jelenség megfigyelése és tulajdonságainak tudományos igényű feljegyzése 

Korreláció: két jelenség közötti együttjárást vizsgáló módszer

Oksági viszony feltárása: a jelenségek közötti ok-okozati viszony feltárása

Törvény: minden esetre általánosan alkalmazható megállapítás

Álmagyarázatok: olyan magyarázat, amely önmagát magyarázza; nehezen falszifikálható

 

tudományos és hétköznapi gondolkodás

A tudományos gondolkodás alapját a bizonyíthatóság és a "cáfolhatóság" adja. Az egyetemi tanulmányaink során elsajátítható tudásanyag és a tudományos közlemények java része olyan ismereteken alapszik, melyek valamilyen módon korábban már alátámasztásra kerültek. Ennek az alátámasztási, bizonyítási folyamatnak számos módja lehetséges. Annak, aki kutatással, tágabb értelemben tudománnyal foglalkozik, mindig figyelnie kell arra, hogy a bizonyítása a lehető legszilárdabb alapokon álljon, ugyanakkor egy megfelelő elméleti keretben könnyen meg is "cáfolható", azaz falszifikálható legyen. Miért szükséges a tudomány számára, hogy szilárdnak bizonyuló, empirikus (tapasztalati) úton megszerzett információkat könnyen megcáfoljanak egy bizonyos elméleti keretben? Azért, mert a tudomány nem használ vagy csak ritka esetben használ olyan állításokat, melyeket egyáltalán nem lehet megcáfolni. Azonban ezt a cáfolatot úgy kell értelmeznünk, mint egy próbát arra vonatkozóan, hogy az állításunk megfelel-e a tudományos kritériumrendszer elvárásainak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állításunk érvénytelen. Ebből kifolyólag az elméleti tudomány azért nehezebb műfaj az empirikussal szemben, mert a későbbi bizonyításoknak alá kell támasztania az elméletet. Ha belegondolunk, hogy a tapasztalatból kell levonni egy következtetést, vagy a következtetést kell tapasztalatokkal alátámasztani, könnyen beláthatjuk, hogy az első könnyebb feladat. Erre vonatkozóan vegyünk két állítást:

 

Az egyik azt mondja, hogy a Nap holnap reggel 6:03 perckor felkel. Ez az állítás könnyen falszifikálható egy megfigyeléssel vagy méréssel. Ebből kifolyólag nevezhetnénk tudományos igényűnek is. Ezzel szemben az az állítás, hogy holnap a Nap vagy felkel vagy nem, már nem tudományos jellegű. Nehezen cáfolható, hiszen az állítás szerint vagy bekövetkezik vagy nem. Nincs konkrét mód vagy lehetőség az igazságtartalom vizsgálatára és alátámasztására. Valamint bármelyik is következik be, igazságot fogunk tapasztalni. A tudományos gondolkodás ezzel szemben magában hordozza azt a lehetőséget, hogy az állítások igazságtartalma vagy-vagy módon az igaz/hamis megállapítás valamelyikébe kerül.

Bármilyen módon teszünk tehát megállapítást (számos fontos dolog mellett) a bizonyíthatóság és a megfelelő elméleti keretben történő falszifikálhatóság a tudományos gondolkodás alapja. Ha ezzel a gondolattal tisztában vagyunk, már birtokunkban van a tudományos megismeréshez szükséges legelemibb kiindulópont.

holnap a Nap vagy felkel vagy nem

a Nap holnap reggel 6:03 perckor felkel.

"A tudományos megismerés olyan speciálisan megszervezett kollektív tevékenység, amely kikristályosítja a hétköznapi megismerés hatékony vonásait, miközben mellőzni igyekszik annak esetlegességeit. Jellemzői: a racionalitásra és objektivitásra törekvés, a kritikai alapállás, a tervszerűség, a szisztematikusság, a módszeresség, a pontosságra és koherenciára való törekvés, illetve a kollektivitás."

Olvasnivaló: Determinizmus- Dr. Szokolszky Ágnes


Az emberi cselekvések magyarázatának esetében merül fel legélesebben a meghatározottság – meghatározatlanság (szabadság) kérdése, és ezzel összefüggésben az, hogy a komplexebb jelenségek visszavezethetőek-e egyszerűbbekre. A magyarázat problematikája így elvezet a determinizmus és a redukcionizmus kérdésköréhez.

A tudományos magyarázatokban az okság – az ok-okozati viszony – hagyományosan azt jelenti, hogy van egy vagy több tényező, amelyik meghatározott és bejósolható hatást vált ki egy másik tényezőben. A kérdés az, hogy mennyire szükségszerű az ok fennállása esetén az okozat bekövetkezése, illetve hogy mennyiben nyújt a megnevezett ok teljes körű magyarázatot. Másként: szükséges és elégséges feltétel-e az ok az okozat bekövetkezéséhez? Az okság fogalma ebben a tekintetben eredendő bizonytalanságot tartalmaz. Lehet, hogy az ok teljes körűen és szükségszerűen megmagyarázza az okozatot, mint például amikor egy földrengés hatására összedőlnek a házak – ez a determinisztikus okság esete, amely determinisztikus magyarázatot jelent. Lehetséges azonban az is, hogy egy ok önmagában nem vezet szükségszerűen az okozathoz. A rossz házasság általában váláshoz vezet, de ha valaki egy hosszú ideig tartó rossz házasság után elválik, akkor a rossz házasság nem elégséges magyarázat a válására. Az első esetben az ok szükségszerű és teljes magyarázatot ad, a másik esetben a magyarázat részleges, mert egyéb okokat is sejtet. Az első eset determinisztikus ok-okozati viszonyt és erős predikciót implikál: kiszámítható, hogy milyen erősségű földrengést bírnak ki adott szerkezetű házak, és bizonyossággal megjósolható, hogy egy gyenge szerkezetű ház nem fogja állni az erős földrengést. A másik két esetben a megnevezett ok valószínűséget implikál: ha valaki dohányzik, valószínűleg tüdőrákot fog kapni, egy rossz házasság felbomlásának pedig nagyobb a valószínűsége, mint egy jó házasságnak (vö. 1.3. ábra).

Felmerülhet, hogy az utóbbi esetben azért adunk valószínűségi magyarázatot, mert nincs teljes ismeretünk arról, hogy hogyan keletkezik a tüdőrák, vagy hogy pontosan mi vezet egy házasság felbomlásához. Feltételezhetjük, hogy tudatlanságunk mögött valójában szükségszerű viszonyok állnak, és ha ezeket megismerjük, pontosan előre tudjuk majd jelezni, hogy mely feltételek esetén jelentkezik elkerülhetetlenül a tüdőrák vagy a válás. A determinizmus a szükségszerűség elve, és ez az elv, mint láttuk, szoros kapcsolatban áll a tudomány klasszikus felfogásával. A tudomány feladatának sokáig azt tekintették, hogy szükségszerű és teljes körű magyarázatot adjon, olyan magyarázatot, amelyik kizár minden alternatívát és szigorú megjósolhatóságot tesz lehetővé – ezt neveztük korábban a magyarázat nomotetikus-deduktív ideáljának (vö. 1.1. pont). Ilyenfajta okságon alapult Newton elméletének magyarázó és előrejelző ereje: az égitestek mozgáspályáját kutató tudósok azt találták, hogy a megfigyelt bolygók pályája kivétel nélkül megfelelt a newtoni matematikai formulák előírásainak. A fizikai univerzum mellett többen az emberre is kiterjesztették a teljes bejósolhatóság ideálját. A behaviorista James Watson 1924-ben például így fogalmazott: „Adjatoknekem egy tucat egészséges, ép gyermeket, s az általam megjelölt környezetet felnevelésükre, s garantálom, hogy bármelyiket véletlenszerűen kiválasztva olyan szakembert nevelek belőle, amilyent csak akarok – orvost, ügyvédet, művészt, kereskedőt vagy éppen koldust vagy tolvajt” (idézi Pléh, 2000, 355).

A tudományos világkép megváltozása következtében azonban teret nyert az a felismerés, hogy a predikció sok esetben nem azért korlátozott, mert ismereteink tökéletlenek, hanem azért, mert maga a megmagyarázandó jelenség in determinatív, azaz nem szigorúan determinisztikus természetű. Ha egy jelenség vagy folyamat indeterminatív, az azt jelenti, hogy egy adott jelen állapotból egyenlő eséllyel következhet több különböző jövőbeli állapot. Mi következik ebből az oksági magyarázat és a predikció lehetőségére nézve? A tudomány „kenyere” a meghatározottság, nem pedig a véletlen. Ha az indetermináció azt jelentené, hogy a jelenbeli és a jövőbeli állapot viszonya teljesen véletlenszerű, akkor lehetetlenné válna az oksági magyarázat és a predikció. Az indetermináció elvével azonban összefér, hogy a mikroszkopikus szinten jelen lévő meghatározatlanság meghatározottsággá válik, ha a jelenséget makroszkopikus szinten vizsgáljuk. A fizikában ismert, hogy a gázrészecskék egyenkénti mozgása kiszámíthatatlan, de összességében a gáz viselkedése kiszámítható. Nem állíthatjuk, hogy az abúzust szenvedő gyermekek kivétel nélkül neurotikus felnőttek lesznek, de állíthatjuk, hogy ez az összefüggés tendenciaszerűen igaz.

A probabilisztikus magyarázat valószínűségi alapon nyugvó tendenciát ragad meg a nagy számok törvénye alapján. Korreláción alapuló valószínűség például, hogy 42 éves kor fölött teherbe eső nők körében megnövekszik az utód Down szindróma esélye. Valószínűségi magyarázat az, ha egy fiatalkorú bűnelkövetésének okaként említjük a kriminalizált családi hátteret. De még ha tudjuk is, hogy miért van az életkor növekedésével nagyobb esélye a Down szindróma kialakulásának vagy miért van nagyobb esélye egy fiatalnak a züllött családi háttér mellett arra, hogy bűnt kövessen el, akkor sem tudjuk feltétlenül megmagyarázni, hogy adott esetben miért nem következik be az, ami valószínű, mert a jelenség az egyén szintjén nem szigorúan determinisztikus.

A probabilisztikus okságon keresztül megmenthető a determinizmus elve: ez statisztikai determinizmus, amely a populáció szintjén érvényesül. Ez azonban nem ad magyarázatot az egyedekre, az egyedi esetekre nézve, amelyek nem determinisztikusak, de nem is véletlenszerűek. Az egyedfejlődésben indeterminizmus érvényesül: minden lépés az előzőek függvénye, mégis nyitott lehetőségeket tartalmaz. Széles tere van annak, hogy az egyén saját, önirányított aktivitása érvényesülhessen; az eredmény lineáris okság alapján előre nem kiszámítható, de nem is rapszodikusan véletlenszerű (vö. Fogel, Lyra és Valsiner, 1997). Az emberrel foglalkozó tudományok számára nagy kihívás, hogy olyan magyarázatokat találjanak, amelyek a meghatározó tényezők felismerése mellett megértetik azok feltételességét is, utat hagyva a korlátok mellett érvényesülő indeterminizmus számára.




Olvasnivaló: Redukcionizmus - Dr. Szokolszky Ágnes


A hagyományos determinista gondolkodás gyakran együtt jár azzal a törekvéssel, hogy a megmagyarázandó jelenséget valamilyen fő okra vagy alapvető szintre vezesse vissza. A redukció jelentése: csökkentés, egyszerűsítés. A redukcionizmus azt jelenti, hogy a bonyolultabbat az egyszerűbbel magyarázzuk. A fizikában például a 19. századi kinetikus gázelmélet a gázok addig megmagyarázatlan makroszkopikus tulajdonságait (a gáznyomást és a gázhőmérsékletet) a gázatomok szakadatlan mozgására vezette vissza, egyúttal bizonyítva, hogy e mozgások megfelelnek a newtoni mechanika és a statisztika törvényeinek. Legelőször azonban éppen a fizikában derült ki meggyőző erővel, hogy az elemi nem azonos az egyszerűvel. A redukció kérdése tehát felveti azt a kérdést, hogy egy tudományon belül mi számít a magyarázat megfelelő összetettségi szintjének, illetve hogy a tudományok között létezik-e a többiekhez képest „fundamentálisabb” tudomány.

A redukcionizmus igénye – a determinizmushoz hasonlóan – egy bizonyos értelemben a tudományos magyarázat lényegéből fakad. A magyarázatnak egyszerűbbnek kell lennie, mint amilyen a valóság, mert a magyarázat világos összefüggéseket emel ki a kusza valóságból; ebben az értelemben a magyarázat maga redukció. Természetes, hogy a tudomány meghatározottságokat keres, és a nehezen vizsgálhatót a könnyebben vizsgálható tükrében nézi. A tudományos megértés alapvető eljárása az analízis: a jelenségek alkotórészekre bontással történő elemzése. A redukcionizmus azonban magában hordja a torzító leegyszerűsítés veszélyét.

Az egyik túlzó leegyszerűsítés az elementarizmus, mely szerint az összetettebb jelenség jelentésvesztés nélkül leírható az elemibb szinten. Newton például úgy gondolta, hogy a világegyetem összes folyamata pontosan bejósolható lesz, ha le tudjuk írni az anyagi részecskék pozícióját és mozgási sebességét, mert a világegyetem valójában nem más, mint az anyagi részecskék mozgása. Hasonló hiba, ha például az észlelést az elemi érzékletek összességeként próbáljuk megérteni, vagy az érzelmeket neurokémiai reakcióként határozzuk meg. A másik túlzó leegyszerűsítés az elméletredukcionizmus, mely szerint a tudományok hierarchiájában a kevésbé alapvető tudományok fogalmai és törvényszerűségei előbb-utóbb redukálhatóak lesznek az alapvető természettudományok fogalmaira és univerzális törvényszerűségeire. Ennek jegyében találkozunk olyan nézetekkel, amelyek szerint a pszichológia fogalmai redukálhatóak a neurofiziológia vagy a genetika fogalmi rendszerére. Az antiredukcionizmus az elmélet – redukcionizmus és az elementarizmus – elleni állásfoglalás, mely szerint a tudományok redukálhatat- lan egységek, a komplex struktúrák magyarázata szempontjából pedig nem az elemek az elsődlegesek, hanem az elemek közötti viszonyok.




Olvasnivaló: Álmagyarázatok - Dr. Szokolszky Ágnes


Minimális követelmény, hogy a magyarázat valóban elmélyítse a megértést. A különböző formában megjelenő álmagyarázatok nem tesznek eleget ennek a követelménynek, mert vagy meg nem értett fogalommal operálnak, vagy körben forgó érvelést tartalmaznak. Moliere Képzelt beteg című darabjáben az orvosjelöltnek felteszik a kérdést: „Miért altat el az ópium?” – „Mert „vis dormatíva” (altató erő) van benne” – hangzik a válasz. Hasonló típusú értelmezést adott a „vis vitalis” fogalmához folyamodva a 19. század eleji vitalizmus arra a kérdésre, hogy hogyan alakul ki a megtermékenyített petesejtből a differenciált organizmus. Álmagyarázatot szül az is, ha egy jelenséget egymást feltételező dolgokkal próbálunk megmagyarázni; az agresszív viselkedés okaként például az agresszív ösztönt nevezzük meg, ugyanakkor az agresszív ösztön létezési bizonyítékának az agresszív viselkedést tartjuk. Amennyiben a magyarázó fogalom nem rendelkezik független igazoló bizonyítékkal, a magyarázat nem más, mint körben forgás: tautológia. Álmagyarázat a már említett panglossziánus stratégia is (vö. 1.4.3. pont): ha egy magyarázat mindent megmagyaráz, akkor jó okunk van azt hinni, hogy igazán mélyen semmit sem magyaráz meg.

Minimális követelmény az is, hogy a magyarázat kellően megalapozott legyen. Két olyan magyarázatfajta, amely nem tesz eleget ennek a követelménynek az ad hoc, illetve a post hoc magyarázat. Azt a magyarázatot, amely esetleges érvelésen, illetve elméleti alátámasztáson nyugszik ad hoc magyarázatnak nevezzük. A Müller-Lyer-illúzióval kapcsolatosan például megfogalmazódott egy olyan magyarázat, mely szerint a két nyíl hosszúsága azért tűnik különbözőnek, mert az adott alakzatok az észlelőrendszert „összezavarják”. A magyarázatnak választ kéne adnia arra, hogy más alakzatok miért nem zavarják össze az észlelőrendszert, illetve egyéb vonatkozású bizonyítékot is szolgáltatni kéne annak alátámasztására, hogy az észlelőrendszer hasonló módon összezavarható (Gregory-t idézi Bell, Staines és Mitchell, 2001, 82). A post hoc magyarázat azt jelenti, hogy a magyarázatot utólagosan és nem elvi alapon rendelték a jelenséghez. Egy utólagos magyarázat lehet a megmagyarázandó jelenséggel összhangban lévő, de gyenge magyarázat marad, amíg egyéb független bizonyíték nem támasztja alá.




Olvasnivaló: Elméletek megítélésének kritériumai - Dr. Szokolszky Ágnes


A megismerés különböző szintjeinek áttekintése és a magyarázat elméleti problémáinak feltérképezése után gyakorlatiasabb szempontból merülhet fel az a kérdés, hogy melyik magyarázat jobb, mint a másik. A tudományos nyilvánosság általában kiszűri a minimális követelményeket meg nem ütő magyarázatokat, ezért a tudomány porondján többnyire valóságos és megalapozott magyarázatok jelennek meg és versengenek egymással. Mivel a magyarázatok tudományos elméletek keretében jelentkeznek, a kérdés úgy is feltehető, hogy melyik elmélet jobb, mint a másik? A klasszikus tudománykép szerint az elméletek objektív mérce szerint mérhetőek; ilyen mérce az igazságnak való megfelelés és az univerzális törvényekbe illeszthetőség. A realista tudománykép nem ismer teljesen egyértelmű, abszolút mércét, de megállapít olyan pragmatikus kritériumokat, amelyek alapján mégis értékelhetőek az egymással versengő elméletek. Ezek a kritériumok a következők:

  • Empirikus tesztelhetőség. Ez a kritérium a popperi tézis gyengített változata: egy elmélet annál erősebb, minél egyértelműbben tesztelhető empirikusan. A tesztelhetőség megköveteli, hogy az elmélet kulcsfogalmai, alapgondolatai megfelelő egyértelműséggel és pontossággal legyenek megfogalmazva ahhoz, hogy lefordíthatóak legyenek az empirikus kutatás nyelvére.
  • „Takarékosság” (parszimónia). Ez a kritérium úgy is ismert, mint „Ockham borotvája”, mivel a 14. században élt angol filozófus-pap, William Ockham nevéhez fűződik. Az elv azt jelenti, hogy ha két elmélet ugyanazt a jelenséget próbálja megmagyarázni és mindkettő egyformán valószínűnek tűnik, akkor az egyszerűbb, alacsonyabb szintű, ennél fogva „takarékosabb” magyarázatot célszerű előnyben részesíteni. Ez az elv „Morgan-kánon”-ként is ismert (vö. Pléh, 2000, 228).
  • Magyarázó és előrejelző erő. Egy elmélet magyarázó ereje nagyrészt abban rejlik, hogy mennyire következetes és érvekkel alátámasztott. A magyarázó erő annál nagyobb, minél sokfélébb jelenségkört képes az adott elmélet egy koherens keretben megmagyarázni. A magyarázó erő egyben azt is jelenti, hogy az elmélet határozott előrejelzésre képes, azaz prediktív erővel is bír.
Termékenység. Az elméletek megítélhetőek végül annak alapján, hogy milyen ösztönző hatást fejtenek ki. Termékenynek számít egy elmélet, ha követőkre talál, és további elméleti és tapasztalati vizsgálódásokat gerjeszt. Selye János szavaival: „A tény legyen helyes, az elmélet termékeny. Ha a tény helytelen, akkor haszontalan, mert nem tény, de a helytelen elmélet esetleg még hasznosabb is, mint a helyes, ha termékenyebb, ha több új tényhez vezet” (Selye, 1974, 361).

Az eddigiek is érzékeltették, hogy a tudományos megismerés problémakörében rejlő bonyolultság egyik fontos forrása az a tény, hogy az emberi világ bizonyos alapvető módokon eltér a fizikai világ valóságától. Mennyiben nyugodhat a magyarázat azonos vagy hasonló alapelveken és megismerési módszereken, ha az emberi valóságról van szó? A második fejezetben folytatjuk a válasz keresését ezekre a kérdésekre. A következőkben a tudományos kutatások szerveződésének és a tudomány nyelvezetének kérdéseire térünk ki röviden.





 

LOGIKA, INDUKCIÓ, DEDUKCIÓ

Amennyiben felismertük a tudományos és a hétköznapi gondolkodás közötti különbségeket, haladjunk tovább a tudományos gondolkodás módjainak irányába. Ebben segítségünkre van a logika, az indukció és a dedukció. A hétköznapi értelemben vett "logika" vagy logikus gondolkodás már önmagában egy külön vizsgálódási terület, mindazonáltal elengedhetetlen kelléke a tudományos következtetéseknek. Az indukció és a dedukció pedig megismerési alapstratégiák. Röviden:

Logika: Az ok és okozat közötti tisztán levezetett kapcsolati rendszer. Az ok és okozat közötti kapcsolat akkor logikus, amikor az egyik változása magával hozza a másik változását is. Ez egyszerű módja annak, hogy tesztelhessük a megállapításunk logikáját. Természetesen a logika ennél jóval árnyaltabb és összetettebb terület, azonban a kutatásink összeállításában ezt az alaptételt alkalmazva újabb elemi tudás kerül a birtokunkba, ami még inkább hozzásegíthet minket ahhoz, hogy hétköznapi helyett a tudományos megismerés felé orientálódjunk.

Indukció: A megismerés egy olyan alapstratégiája, melynek során az egyéni/egyedi megfigyelésekből haladunk a globális megállapítások felé. 

Dedukció: A megismerés egy olyan alapstratégiája, melynek során a globális megfigyelésekből haladunk az egyéni/egyedi megállapítások felé. 

 

Fontos, és ezt a fejezetben található leírásban is látni fogjátok, hogy mindkét megismerési alapstratégia hiányos és megvannak a maga korlátai, a kettőt közösen alkalmazva kell eljutni a logikus megállapítások irányába.

Minden bogár rovar!

Mondtam én, hogy a lepke is bogár!