A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS

abc-accomplished-alphabet-48898.jpg
kép.PNG

Letölthető jegyzetek

Used Books

Ajánlott könyvek

Dr. Szokolszky Ágnes: Kutatómunka a pszichológiában

Legfontosabb fogalmak röviden

Falszifikálhatóság: az állítás könnyen megcáfolható, igazságtartalma egyértelműen eldönthető

Logika: a megismerés egyik alapmódszere, önálló tudomány

Indukció: a megismerés azon folyamata, amikor egyéni megállapításokból jutunk az általánosra

Dedukció: a megismerés azon folyamata, amikor az általános megállapításokból jutunk az egyénire

Leírás: egy jelenség megfigyelése és tulajdonságainak tudományos igényű feljegyzése 

Korreláció: két jelenség közötti együttjárást vizsgáló módszer

Oksági viszony feltárása: a jelenségek közötti ok-okozati viszony feltárása

Törvény: minden esetre általánosan alkalmazható megállapítás

Álmagyarázatok: olyan magyarázat, amely önmagát magyarázza; nehezen falszifikálható

 

tudományos és hétköznapi gondolkodás

A tudományos gondolkodás alapját a bizonyíthatóság és a "cáfolhatóság" adja. Az egyetemi tanulmányaink során elsajátítható tudásanyag és a tudományos közlemények java része olyan ismereteken alapszik, melyek valamilyen módon korábban már alátámasztásra kerültek. Ennek az alátámasztási, bizonyítási folyamatnak számos módja lehetséges. Annak, aki kutatással, tágabb értelemben tudománnyal foglalkozik, mindig figyelnie kell arra, hogy a bizonyítása a lehető legszilárdabb alapokon álljon, ugyanakkor egy megfelelő elméleti keretben könnyen meg is "cáfolható", azaz falszifikálható legyen. Miért szükséges a tudomány számára, hogy szilárdnak bizonyuló, empirikus (tapasztalati) úton megszerzett információkat könnyen megcáfoljanak egy bizonyos elméleti keretben? Azért, mert a tudomány nem használ vagy csak ritka esetben használ olyan állításokat, melyeket egyáltalán nem lehet megcáfolni. Azonban ezt a cáfolatot úgy kell értelmeznünk, mint egy próbát arra vonatkozóan, hogy az állításunk megfelel-e a tudományos kritériumrendszer elvárásainak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állításunk érvénytelen. Ebből kifolyólag az elméleti tudomány azért nehezebb műfaj az empirikussal szemben, mert a későbbi bizonyításoknak alá kell támasztania az elméletet. Ha belegondolunk, hogy a tapasztalatból kell levonni egy következtetést, vagy a következtetést kell tapasztalatokkal alátámasztani, könnyen beláthatjuk, hogy az első könnyebb feladat. Erre vonatkozóan vegyünk két állítást:

 

Az egyik azt mondja, hogy a Nap holnap reggel 6:03 perckor felkel. Ez az állítás könnyen falszifikálható egy megfigyeléssel vagy méréssel. Ebből kifolyólag nevezhetnénk tudományos igényűnek is. Ezzel szemben az az állítás, hogy holnap a Nap vagy felkel vagy nem, már nem tudományos jellegű. Nehezen cáfolható, hiszen az állítás szerint vagy bekövetkezik vagy nem. Nincs konkrét mód vagy lehetőség az igazságtartalom vizsgálatára és alátámasztására. Valamint bármelyik is következik be, igazságot fogunk tapasztalni. A tudományos gondolkodás ezzel szemben magában hordozza azt a lehetőséget, hogy az állítások igazságtartalma vagy-vagy módon az igaz/hamis megállapítás valamelyikébe kerül.

Bármilyen módon teszünk tehát megállapítást (számos fontos dolog mellett) a bizonyíthatóság és a megfelelő elméleti keretben történő falszifikálhatóság a tudományos gondolkodás alapja. Ha ezzel a gondolattal tisztában vagyunk, már birtokunkban van a tudományos megismeréshez szükséges legelemibb kiindulópont.

holnap a Nap vagy felkel vagy nem

a Nap holnap reggel 6:03 perckor felkel.

"A tudományos megismerés olyan speciálisan megszervezett kollektív tevékenység, amely kikristályosítja a hétköznapi megismerés hatékony vonásait, miközben mellőzni igyekszik annak esetlegességeit. Jellemzői: a racionalitásra és objektivitásra törekvés, a kritikai alapállás, a tervszerűség, a szisztematikusság, a módszeresség, a pontosságra és koherenciára való törekvés, illetve a kollektivitás."

Olvasnivaló: A tudomány kemény és lágy arca - Dr. Szokolszky Ágnes


A tudomány tárgya hagyományosan az anyagi világ volt. A tudományos megismerés eredendően az objektíven megfogható, kiszámíthatóan viselkedő fizikai valóság megragadására vértezte fel magát. A fizikai valóság, még ha távcső vagy mikroszkóp segítségével is, de hozzáférhetőnek bizonyult a vizsgálat számára. A tudomány által „varázstalanított világ” (Prigogine és Stengers kifejezése, 1986, 26) pedig determinisztikus törvények alapján működő és prediktíven kiismerhető világnak mutatkozott. Az ember világa azonban a „tevékeny anyag” valósága, amelyben nem érvényesül szigorú determinizmus. Az emberi cselekedetek jelentéssel és szándékokkal teli valósága nem illett a tradicionális tudományfelfogáshoz, amely egzakt módon hozzáférhető tárgyat és bizonyosságot követelt. A 19. század második felében azonban mégiscsak felmerült az ember és az emberi társadalom, gazdaság és történelem tudományos igényű vizsgálatának szükségessége. Felvetődött a kérdés, hogy milyennek kell lennie a tudományos megismerésnek, ha az emberrel foglalkozik?

Az egyik álláspont – amit korábban John Stuart Mill, később pedig legerőteljesebben a logikai pozitivisták képviseltek – az egységes módszertanban és az egységes tudomány kialakulásában hitt. Ebben a megközelítésben a természettudományoknak mintául és mércéül kellett szolgálniuk az emberrel foglalkozó tudományágak számára. Más álláspontot fogalmazott meg ezzel szemben a 19. század végi ún. „módszertani vitában” (Methodenstreit) a német filozófusok egy csoportja. Schleiermacher, Dilthey, Rickert és Windelband szerint a természettudományok feladata a nomotetikus tudás létrehozása, a társadalomtudományok teendője pedig az idiografikus tudás megteremtése. A nomotetikus tudás (nomos = törvény) a látszólag össze nem függő tények sokaságát univerzális törvények alá rendeli, így az egyediben is a törvényszerűt keresi, mégpedig mennyiségi és oksági magyarázat útján. Az idiografikus tudás (idios = egyedi, személyes) ezzel szemben valamely egyedi, szerves egész (személy, nyelv, kultúra) minőségi jellemzőinek megértésére törekszik. Dilthey és mások azzal érveltek, hogy az emberi tevékenység, illetve annak produktumai (irodalom, művészet, intézmények stb.) értékekkel telített, kulturálisan meghatározott jelenségek, amelyeket nem lehet ugyanolyan analitikus módszerekkel kutatni, mint a matematika vagy a természeti világ tényeit.

A kétféle megközelítés számára háttérként szolgált az európai kultúrában kialakult két eltérő gondolkodási habitus: a tudományos- és a romantikus látásmód. A romantikus számára a természet inkább egységes organizmus, mintsem atomi szerkezetű gépezet. Miközben a tudós az objektív valóságot meghatározó általános érvényű törvények után kutat, a romantikus a valóság szubjektív sokféleségére, a megélt tapasztalat sokszínűségére figyel. Az egyik tradíció hőse Newton, a másiké Goethe, Nietzsche vagy Emerson.

Dilthey és az ún. szellemtudományos pszichológia követői arra törekedtek, hogy a szövegek értelmezésének módszertanát, a hermeneutikát, a társadalomtudományok alapmódszerévé fejlesszék. A hermeneutika eredetileg a régi szövegek – elsősorban a Biblia – magyarázattanát jelentette. Ez a középkorban virágzó teológiai vállalkozás a szöveg történeti keletkezésének, nyelvtani szerkezetének és spirituális üzenetének a feltárását foglalta magában. Ahogy Hermes, a görög isten közvetített az istenek és a földi halandók között, úgy a hermeneutika, az értelmezés művészete is közvetíteni kívánt a múltban alkotó szerző és a későbbi olvasó között. A 19. században azok, akik alternatívát kerestek a természettudományok mechanikusan materialista szemléletével szemben az emberi valóság feltárására, a hermeneutikához fordultak, és az emberi jelenségeket lényegében az értelmezendő szöveg analógiájára igyekeztek felfogni. A 20. századi fenomenológia – elsősorban Martin Heidegger és Georg Gadamer – pedig továbbfejlesztették ennek a megközelítésnek a filozófiai alapvetését. A hermeneutikai megközelítés alapfogalma a hermeneutikai kör. A szövegértelmezés vonatkoztatásában ez azt jelenti, hogy az egyes szövegrészek csak az egész szöveg ismeretében, illetve az értelmezési keret hátterében értelmezhetőek. A megértés mozgása „állandóan a résztől az egészhez, és onnan vissza a részhez halad” (Gadamer, 1984/1975, 207).

A hermeneutikai megértés az emberi viselkedés vonatkozásában is azt jelenti, hogy az értelmező körkörösen mozog a résztől az egészig, a reflexiótól az önreflexióig, és vissza. Nem keres természettudományos értelemben vett okságot vagy törvényszerűséget, mert úgy véli, hogy a történelmi események, a szociális intézmények vagy az emberi cselekedetek, értékek és produktumok nem vezethetőek le univerzális törvényekből és mechanikus okokból. Ezzel szemben nagy hangsúlyt fektet a viselkedés kontextusára, kulturális és történeti háttérbe ágyazottságára. A módszertani vitában a hermeneutikai megértés („Verstehen”) a tudományos magyarázat („Erklaren”) alternatívájaként jelent meg. Az „Erklaren” jól körülhatárolt változók közötti bejósolható hatást tételez. Természetesen ez is megértés, de a megértésnek analitikus fajtája, amely néhány kiválasztott változó viszonyára vonatkozik. A „Verstehen” ezzel szemben kontextuális megértés, amely igyekszik az összes lényeges körülményt figyelembe venni (pl. amikor azt próbáljuk megérteni, hogy egy jóravaló ember hogyan vált gyilkossá). A kultúrantropológus Geertz kifejezésével élve ez a fajta megismerés egyfajta „sűrű leírás”, amely gazdag részletezéssel tapogatja ki az egyedi jelentések összefüggésrendszerét.

A természettudományi modell „keménységének” és a hermeneutikai modell „lágyságának” kettőssége a tudományos gondolkodás állandósult jellemzőjévé vált, és időről időre nyílt vitákhoz vezetett. így volt ez az 1960-as években is, amikor C. P. Snow rázta fel a kedélyeket a Két kultúra és a tudományos forradalom című könyvével (1963), amelyben a szerző magabiztos módon hirdette a természettudományos gondolkodás mindenhatóságát. A viták során szerencsétlenül szembekerült a tudományos magyarázat és a hermeneutikai megértés célkitűzése. Az egyoldalú érvelések alapján úgy tűnhetett, hogy választanunk kell az emberi bonyolultság megértése és a tudományosság között. Amennyiben az emberi bonyolultság megértése csak a maga egyediségében lehetséges, az analitikus alapállás feladása mellett, akkor a magyarázat nem lehet több, mint egy adott szemponthoz kötött interpretáció. Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, amit klasszikus tudományos magyarázatnak tartunk, akkor a megismerés olyan mechanikus útjára vagyunk ítélve, amely nem vezet el az emberi jelenségek komplexitásának megértéséhez.

Szerencsére ez a választás nem szükségszerű. A tudományt ma a megközelítések sokasága jellemzi. Sokféle törekvés igyekszik a jelenségeket komplex szinten, ugyanakkor a tudományosság kritériumainak megőrzése mellett vizsgálni. Ma már nemcsak az emberrel foglalkozó tudományokban egyre nyilvánvalóbb a leegyszerűsítő mechanikus oksági magyarázatok elégtelensége, hanem a természettudományokban is. Nemcsak azért nem tudjuk tökéletesen előre jelezni minden esetben a természet jelenségeit, mert elégtelenek a módszereink, hanem azért sem, mert a természeti jelenségek sem működnek mindig determinisztikus módon (vö. Prigogine és Stengers, 1986). A tudomány elmozdult az abszolút bizonyosság és objektivitás keresésének ideáljától a relativitás, a valószínűség és a komplexitás keresésének irányába, s ezzel a tudományos megismerés módozatainak sokfélesége is elismerést nyert. Azok álláspontja erősödött meg, akik már korábban is a „két kultúra” meghaladása mellett foglaltak állást, mint például Karl Bühler, aki 1927-ben a következőket írta: „A pszichológia nagy házában mindenki számára van hely;az egyik a mandzárdból az értékek mennyboltjára irányíthatja távcsövét, mások legalább a pszichofizika pincéjét követelhetik maguknak, míg a falak arra hivatottak, hogy az egészet a dolgok oksági rendjébe állítsák be” (idézi Pléh, 2000, 328)





 

LOGIKA, INDUKCIÓ, DEDUKCIÓ

Amennyiben felismertük a tudományos és a hétköznapi gondolkodás közötti különbségeket, haladjunk tovább a tudományos gondolkodás módjainak irányába. Ebben segítségünkre van a logika, az indukció és a dedukció. A hétköznapi értelemben vett "logika" vagy logikus gondolkodás már önmagában egy külön vizsgálódási terület, mindazonáltal elengedhetetlen kelléke a tudományos következtetéseknek. Az indukció és a dedukció pedig megismerési alapstratégiák. Röviden:

Logika: Az ok és okozat közötti tisztán levezetett kapcsolati rendszer. Az ok és okozat közötti kapcsolat akkor logikus, amikor az egyik változása magával hozza a másik változását is. Ez egyszerű módja annak, hogy tesztelhessük a megállapításunk logikáját. Természetesen a logika ennél jóval árnyaltabb és összetettebb terület, azonban a kutatásink összeállításában ezt az alaptételt alkalmazva újabb elemi tudás kerül a birtokunkba, ami még inkább hozzásegíthet minket ahhoz, hogy hétköznapi helyett a tudományos megismerés felé orientálódjunk.

Indukció: A megismerés egy olyan alapstratégiája, melynek során az egyéni/egyedi megfigyelésekből haladunk a globális megállapítások felé. 

Dedukció: A megismerés egy olyan alapstratégiája, melynek során a globális megfigyelésekből haladunk az egyéni/egyedi megállapítások felé. 

 

Fontos, és ezt a fejezetben található leírásban is látni fogjátok, hogy mindkét megismerési alapstratégia hiányos és megvannak a maga korlátai, a kettőt közösen alkalmazva kell eljutni a logikus megállapítások irányába.

Minden bogár rovar!

Mondtam én, hogy a lepke is bogár!

"A logika segítője, nem pedig ura a tudománynak. Az indukció és a dedukció logikai következtetési eljárások, tágabb értelemben megismerési stratégiák. Az indukció fő gyengéje a konkluzivitás hiánya, erőssége az új ismeretek felé vezető nyitottság. A dedukció fő gyengéje az, hogy ha a premissza hamis, az egész érvelés hamis. Mindkettőhöz jellegzetes gondolkodási hibák társulnak. Indukció és dedukció tágabban véve a tudományos megismerés alapstratégiái, amelyek a kutatás során összefonódva érvényesülnek. Röviden tehát indukcióval a részletekből haladunk az egészleges megfigyelés irányába, míg a dedukció során fordítva: egy egészleges tételből próbálunk érvelni a részlet tulajdonságaira."

Olvasnivaló: Logika - Dr. Szokolszky Ágnes


A logika maga is egyfajta tudomány: az elvont gondolkodás törvényszerűségeinek, formáinak és eljárásainak tudománya. Az empirikus tudománynak mint racionalizmuson alapuló tevékenységnek alapvető összhangban kell állnia a logikával. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban meg lehet különböztetnünk a tudományt mint a tudományos eredmények halmazát, és a tudományt mint az eredményekhez vezető utat. Ez utóbbin belül elhatárolható továbbá a felfedezés kontextusa és a bizonyítás kontextusa (O’Hear, 1989). Míg a logika érvényesülése a bizonyítás és az eredmények szempontjából nézve alapvetőnek tűnik, a tudományos felfedezés szempontjából a logika akár akadály is lehet. Ismert, hogy a tudományos felfedezés sokszor nem kimért gondolkodási folyamatok következményei; helyet kap bennük az intuíció, a képzelet, a vizualitás és egyéb, a logika körén kívül eső folyamatok. Selye János szerint a logikának ugyanaz a szerepe a tudományban, mint az őrnek az állatkertben. Az őr ismeri az állatok különböző kategóriáit és azok elhelyezkedését, miután megfogták, összeterelték és címkével is ellátták őket. Az állatokat elejtő vadász azonban semmire sem menne ezzel a tudással. „A logika nem kulcs a természet rendjéhez, hanem csak katalógus az emberi agyban elraktározott természeti jelenségek galériájához” (Selye, 1974, 342.). Ez nem jelenti azonban, hogy a logikának ne lenne szerepe a tudományos ismeretek megszerzésében. Ellenkezőleg: a logikához kötődik a tudományos megismerés két alapstratégiája: az indukció és a dedukció. Az indukció és a dedukció szűkebb értelemben a logika területén definiálható következtetési eljárások. Röviden át kell tekintenünk a logikai eljárások jellemzőit ahhoz, hogy értékelhessük megismerési stratégiaként betöltött szerepüket.




Olvasnivaló: Indukció - Dr. Szokolszky Ágnes


Akár indukcióról, akár dedukcióról van szó, megkülönböztethetjük a konklúziót attól az alaptól, amelyre épül: ezt