A TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS

abc-accomplished-alphabet-48898.jpg
kép.PNG

Letölthető jegyzetek

Used Books

Ajánlott könyvek

Dr. Szokolszky Ágnes: Kutatómunka a pszichológiában

Legfontosabb fogalmak röviden

Falszifikálhatóság: az állítás könnyen megcáfolható, igazságtartalma egyértelműen eldönthető

Logika: a megismerés egyik alapmódszere, önálló tudomány

Indukció: a megismerés azon folyamata, amikor egyéni megállapításokból jutunk az általánosra

Dedukció: a megismerés azon folyamata, amikor az általános megállapításokból jutunk az egyénire

Leírás: egy jelenség megfigyelése és tulajdonságainak tudományos igényű feljegyzése 

Korreláció: két jelenség közötti együttjárást vizsgáló módszer

Oksági viszony feltárása: a jelenségek közötti ok-okozati viszony feltárása

Törvény: minden esetre általánosan alkalmazható megállapítás

Álmagyarázatok: olyan magyarázat, amely önmagát magyarázza; nehezen falszifikálható

 

tudományos és hétköznapi gondolkodás

A tudományos gondolkodás alapját a bizonyíthatóság és a "cáfolhatóság" adja. Az egyetemi tanulmányaink során elsajátítható tudásanyag és a tudományos közlemények java része olyan ismereteken alapszik, melyek valamilyen módon korábban már alátámasztásra kerültek. Ennek az alátámasztási, bizonyítási folyamatnak számos módja lehetséges. Annak, aki kutatással, tágabb értelemben tudománnyal foglalkozik, mindig figyelnie kell arra, hogy a bizonyítása a lehető legszilárdabb alapokon álljon, ugyanakkor egy megfelelő elméleti keretben könnyen meg is "cáfolható", azaz falszifikálható legyen. Miért szükséges a tudomány számára, hogy szilárdnak bizonyuló, empirikus (tapasztalati) úton megszerzett információkat könnyen megcáfoljanak egy bizonyos elméleti keretben? Azért, mert a tudomány nem használ vagy csak ritka esetben használ olyan állításokat, melyeket egyáltalán nem lehet megcáfolni. Azonban ezt a cáfolatot úgy kell értelmeznünk, mint egy próbát arra vonatkozóan, hogy az állításunk megfelel-e a tudományos kritériumrendszer elvárásainak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állításunk érvénytelen. Ebből kifolyólag az elméleti tudomány azért nehezebb műfaj az empirikussal szemben, mert a későbbi bizonyításoknak alá kell támasztania az elméletet. Ha belegondolunk, hogy a tapasztalatból kell levonni egy következtetést, vagy a következtetést kell tapasztalatokkal alátámasztani, könnyen beláthatjuk, hogy az első könnyebb feladat. Erre vonatkozóan vegyünk két állítást:

 

Az egyik azt mondja, hogy a Nap holnap reggel 6:03 perckor felkel. Ez az állítás könnyen falszifikálható egy megfigyeléssel vagy méréssel. Ebből kifolyólag nevezhetnénk tudományos igényűnek is. Ezzel szemben az az állítás, hogy holnap a Nap vagy felkel vagy nem, már nem tudományos jellegű. Nehezen cáfolható, hiszen az állítás szerint vagy bekövetkezik vagy nem. Nincs konkrét mód vagy lehetőség az igazságtartalom vizsgálatára és alátámasztására. Valamint bármelyik is következik be, igazságot fogunk tapasztalni. A tudományos gondolkodás ezzel szemben magában hordozza azt a lehetőséget, hogy az állítások igazságtartalma vagy-vagy módon az igaz/hamis megállapítás valamelyikébe kerül.

Bármilyen módon teszünk tehát megállapítást (számos fontos dolog mellett) a bizonyíthatóság és a megfelelő elméleti keretben történő falszifikálhatóság a tudományos gondolkodás alapja. Ha ezzel a gondolattal tisztában vagyunk, már birtokunkban van a tudományos megismeréshez szükséges legelemibb kiindulópont.

holnap a Nap vagy felkel vagy nem

a Nap holnap reggel 6:03 perckor felkel.

"A tudományos megismerés olyan speciálisan megszervezett kollektív tevékenység, amely kikristályosítja a hétköznapi megismerés hatékony vonásait, miközben mellőzni igyekszik annak esetlegességeit. Jellemzői: a racionalitásra és objektivitásra törekvés, a kritikai alapállás, a tervszerűség, a szisztematikusság, a módszeresség, a pontosságra és koherenciára való törekvés, illetve a kollektivitás."

Olvasnivaló: Leírás - Dr. Szokolszky Ágnes


Képzeljük el, hogy a Marson lakó tudósok egy erős teleszkópon át figyelik viselkedésünket. Észreveszik, hogy mozgó dobozokban közlekedünk, és a dobozok az utcakereszteződéseknél elhelyezett fényt adó szerkezeteknél megállnak, ha a fény piros, és elindulnak ha a fény zöld. Egy csoport arra a következtetésre jut, hogy a piros fény megbénítja a mozgó dobozok gépezetét. Egy másik csoport ezzel szemben azt feltételezi, hogy a dobozok mozgása kényszeríti a fényt arra, hogy pirosra váltson. Ettől kezdve a kutatás arra irányul, hogy pontosan feltárja a fényváltozás és a dobozok mozgása közötti időviszonyt. A Mars-beli kutatók azt hihetik, hogy a probléma végére járnak, ha sikerül tisztázni ezt a kérdést, valójában azonban a lámpaműködést meghatározó valós összefüggéseket nem sikerül feltárniuk (Selye példája, 1974, 376).

A földi tudósok helyzete nagyban hasonlít a példabeli Mars-lakó tudósokéhoz: a jelenségek felszíne mögött meghúzódó összefüggéseket és magyarázatokat kell megtalálniuk. A valóság nem beszél önmagáért, és egy feltett kérdésre is csak olyan mértékben enged bepillantást, amilyen mértékben a kérdés arra lehetőséget ad. Első lépésként a feladat az, hogy azonosítsuk a jelenséget és meghatározzuk minőségi és mennyiségi jellemzőit – a feltárásnak ezt a szintjét nevezzük leíró-feltá- ró kutatásnak. A fenti példában a kutatásnak ez a szintje részletesen törekedne leírni a dobozok és a fényforrások jellemzőit (milyenek, mekkorák, hány van belőlük, hol helyezkednek el, hogyan mozognak stb.). A jelenség közelebbről való megismerése során feltűnhet, hogy két tényező általában együttesen fordul elő: ha A fennáll (piros fény), akkor B is fennáll (dobozok megállása). A kutatás a továbbiakban fókuszálhat ennek az együtt járásnak a feltárására – a kutatásnak ezt a szintjét nevezzük korrelációkutatásnak. Olyan kérdések merülnek fel ennek során, mint például az együtt járások megbízhatósága, iránya, és erőssége – az ilyen jellegű kérdések is valójában a leíró-feltáró kutatás körébe tartoznak, de annak összetettebb szintjét képviselik. Ha az együtt járások ténye és jellege tudományos alátámasztást nyer, akkor felmerülhet a kérdés: mi a mögöttes magyarázat, mi az oki mechanizmus? A tudományos kutatásnak ez a legmélyebbre vezető kérdése, ami a miért kérdésére ad választ. A tudományos kutatás nagy része leíró- korrelációs jellegű, de a tudomány végső soron mindig a miért-re keresi a választ. A tudomány számára fontos kérdés az is, hogy mi várható. A megbízható predikció bizonyítéka lehet magyarázatunk helyességének, egyben fontos lehet a társadalmi gyakorlat számára, mert alapot ad a folyamatok ellenőrzésére. Ezzel meghatároztuk a pszichológiai kutatás fő céljait; ezek: 1. a leírás; 2. a magyarázat; 3. a predikció; és 4. a kontroll.

A tapasztalati tények és az elmélet mindenféle tudományos kutatás alapjának tekinthető. A tény azonban még nem adat. Adatnak minősülhet minden olyan szisztematikus empirikus eljárással gyűjtött és meghatározott módon rögzített megfigyelés, amely tudományos következtetések levonását szolgálja. A kutatómunka egyik legfontosabb lépése annak eldöntése, hogy a sok potenciálisan megfigyelhető, elemezhető tényező közül melyeket válasszuk ki tényleges megfigyelésre és elemzésre, és a megfigyeléseket milyen formában rögzítsük. A tudományos elmélet olyan összefüggő és koherens fogalmak, állítások és feltevések rendszere, melynek alapján értelmezni és kutatni lehet a valóság meghatározott körét. Az elmélet áthatja a kutatási folyamat egészét: egyszerre iránytű, amely segítségül szolgál a tények szelektív megfigyeléséhez és a hipotézisek kidolgozásához, és kiépített úthálózat, amelyen gondolataink rendszerbe foglaltan haladhatnak.

A tudományos elméletek és magyarázatok sokfélék. A logikai pozitivisták számára az elmélet axiomatikus alapokon álló formalizált logikai építmény volt, amely a törvényszerűséget kereső magyarázat alapjául szolgált. A forma- lizáció a lényegi összefüggések szabatos meghatározását és az elméletben rejlő logikai viszonyok átláthatóvá tételét, valamint matematikai képletbe foglalását jelenti. A pszichológiában leginkább Clark Hull 1940-es években megfogalmazott behaviorista tanuláselmélete közelítette meg a formalizált elmélet ideálját. Hull elmélete matematizált egyenleteken nyugvó grandiózus építmény volt, amely az inger – válasz kapcsolatok bonyolult rendszereként törekedett értelmezni a viselkedés széles körét. A pszichológiai elméletek többségére azonban sem a formalizáció, sem pedig az univerzális magyarázat igénye nem jellemző. A legtöbb pszichológiai elmélet korlátozott jelenségtartományra vonatkozó konstrukció, mint például Festinger 1950-es években kidolgozott kognitív disszonancia elmélete, vagy még ennél is szűkebb induktív általánosítás, amely egy-egy megfigyelt jelenségre (például: tanult tehetetlenség, kondicionálás, attribúció) épül. A korlátozott érvényű minielméletek gyakran jelennek meg magyarázati modell formájában. A modellek sokszor valamilyen analógián alapulva világítanak meg egy-egy jelenségcsoportot, abban az esetben, amikor átfogó elmélet nem áll rendelkezésre. Az analógia lehetővé teszi, hogy egy jelenséget egy másik jól megértett jelenségen keresztül értsünk meg; mint például akkor, amikor a fi- gyelmi mechanizmust egyfajta szűrőként értelmezzük, vagy amikor számítógépes programok mintájára értelmezzük a gondolkodási folyamatokat. A kognitív pszichológiában központi szerepet játszik a kognitív folyamatok számítógépes modellezése.

Az elméletek legalapvetőbb formája a leíró (deskriptív) elmélet, amely lényegében nem más, mint a már említett körültekintő tényfeltárás, ami a jelenségek és folyamatok azonosítását, előfordulási gyakoriságát, működési körülményeit és jellemzőit összegzi és általánosítja. A tudományos elméletek jó része leíró jellegű. Bár úgy tűnhet, hogy a tények leírása egyszerű feladat, a leíró kutatás általában egyáltalán nem triviális munka. Kepler például csillagászati megfigyelései alapján bonyolult matematikai egyenleteket dolgozott ki a bolygók Nap körüli elliptikus pályájának leírására. Ezek az egyenletek pontosan leírták a bolygók mozgását anélkül, hogy választ adtak volna arra a kérdésre, hogy miért elliptikus pályán történik a mozgás. A modern fizika is óriási erőfeszítéseket tesz a jelenségek „egyszerű” leírása érdekében – gondoljunk csak az óriási beruházást igénylő részecskegyorsító berendezésekre, amelyekre azért van szükség, hogy meg lehessen figyelni és le lehessen írni az atomrészecskék viselkedését. Ehhez képest az emberi viselkedés szabályszerűségeinek leírása könnyű feladatnak tűnhet, de az „egyszerű” leírásokért az emberi viselkedés és gondolkodás kutatóinak is meg kell küzdeniük.

A pszichológiában és a pszichológia határterületein az empirikus vizsgálatok jelentős része leíró-feltáró jellegű; a kutatók jelentős részben azzal foglalkoznak, hogy (általában valamilyen elmélet által motiváltan) azonosítsák és körültekintően leírják a vizsgált jelenségeket. Egy az 1960-as évekre visszanyúló kutatási program (Berlin és Kay, 1969) például azt vizsgálta, hogy melyek a hasonlóságok és a különbségek abban, ahogyan különböző emberi nyelvek és kultúrák a színkategóriákat használják. A vizsgálat megállapította, hogy a szín nevek az összes vizsgált nyelvben 11 alapkategória közül kerülnek ki, bár a nyelvek eltérhetnek a kategóriák számában (van olyan nyelv, amely mind a 11 kategóriát ismeri, de olyan is van, amelyik csak kettőt ismer). Ez az eredmény ellentmondott annak a korábbi általános elképzelésnek, mely szerint a különböző kultúrák különbözőképpen kategorizálják a színeket. Berlin és Kay vizsgálata azt is kimutatta, hogy a színek fontossági szempontból hierarchiát alkotnak; ha egy nyelvben csak két színkategória van, akkor az a két kategória a fekete és a fehér, ha három van, akkor a harmadik a piros. Azt is felfedezték, hogy a színkategóriákon belül léteznek olyan fokális színárnyalatok, amelyeket az emberek kultúrától függetlenül az adott szín legjobb reprezentánsaként (prototípusaként) ismernek fel. Ezt a kutatási irányt az 1970-es években Eleanor Rosch folytatta tovább. Az új-guineai dani törzs körében folytatott vizsgálatai azt mutatták, hogy bár ez a kultúra csak két színkategóriát használ, tagjai mégis képesek szelektíven kiválasztani a fokális színeket, amelyekre vonatkozóan emlékezetük is jobb, mint a nem fokális színekre. Rosch később azt is feltárta, hogy a színeken kívül más fogalmi kategóriákra nézve is igaz, hogy prototipikus szerkezetűek, azaz a kategória bizonyos példáit az emberek jobb példáknak tartják, mint más példákat.

Az a konklúzió, mely szerint a fogalmaknak prototipikus szerkezetük van, leíró elméleti megállapítás. A feltárt tényekből újabb kérdések következnek: például az, hogy a prototípus-szerkezetet figyelembe véve hogyan képzeljük el a fogalmi kategóriák kognitív reprezentációjának mechanizmusát, milyen neurofiziológiai alapjailehetnek a jelenségnek, miért csoportosítunk bizonyos példákat egy adott kategóriába és nem egy másikba, és mi biztosítja a kategóriák kohézióját. Ezek a kérdések azonban már más szintűek, mint azok, amelyek a jelenség leírására vonatkoztak, és a válaszok nem olvashatóak ki egyszerűen a megfigyelésekből, a jelenség leírásából.




Olvasnivaló: Korreláció - Dr. Szokolszky Ágnes


A jelenségek azonosításán és leírásán túlmenően a tudományos kutatás célja az, hogy összefüggéseket állapítson meg. Az összefüggés egyik legáltalánosabb fajtája az, amikor természetesen előforduló tényezők valamilyen mértékben együtt járnak; ha az egyik kimutatható, azzal összefüggésben kimutatható a másik is. A korrelációkutatás azonosítja azokat a tényezőket, amelyek együtt járnak és pontosan megállapítja az együtt járás fokát és irányát. A cigarettázás népszokássá válásával például megnövekedett bizonyos rákos megbetegedések száma, és ez felvetette az összefüggés tudományos vizsgálatának szükségességét. A kiterjedt kutatások nyomán a kutatók egyre több korrelációs jellegű összefüggést találtak a dohányzással kapcsolatban. A dohányzás egyértelműen összefüggésbe hozható a tüdő és a szájüreg rákos megbetegedéseivel és a szívbetegségekkel, a terhesség alatti dohányzás pedig a koraszüléssel és az alacsony születési súllyal. Együttjárást állapítottak meg továbbá a kutatók a dohányzás és az emésztőrendszeri megbetegedések, a csontritkulás, bizonyos típusú halláskárosodás, továbbá a bölcsőhalál szindróma, valamint a másodlagos dohányzás és egy sor más megbetegedés között. Az 1980-as évtizedben 5 millió ember halt meg az Egyesült Államokban a dohányzással összefüggésbe hozhatóan (miközben az alkohollal összefüggésbe hozhatóan „csak” 1 millióan haltak meg ebben az időszakban; Sternberg, 1998, 214).

Természetesen felmerül a kérdés, hogy oksági hatásként értelmezhetőek-e ezek az összefüggések. Az oksági magyarázat ok-okozati viszony keretében magyarázza a jelenséget. Alapszintű tankönyvek kötelező anyagaként ismert az a figyelmeztetés, mely szerint a korreláció nem keverendő össze az oksággal. Számtalan példa hozható fel ennek a tételnek az illusztrálására: korreláció mérhető például a gyermekek lábmérete és matematikai ismeretei között (ugyanis ahogy nőnek, egyre több matematikát tanulnak), egy adott földrajzi területen lezajló futballmeccs és az ott előforduló szúnyogok mennyisége között (ugyanis mindkettő nő tavasszal és csökken ősszel), vagy egy ember életkora és a kenyérár alakulása között. Nyilvánvaló, hogy korrelációs viszonyban lehet két tényező akkor is, ha csak áttételesen vagy tartalmilag egyáltalán nem kapcsolódik egymáshoz. Az érdekesebb kérdés azonban az, hogy ha lényegi tartalmi összefüggés sejthető a két tényező között, akkor okságként értelmezhető-e a korreláció (mint például a dohányzás és a tüdőrák esetében)? Valamint: függ-e az oksági értelmezés a korreláció fokától – oly módon, hogy az erős korreláció értelmezhető okként, a gyengébb viszont nem? Ahhoz, hogy a feltett kérdésekre válaszoljunk, röviden ki kell térnünk az okság fogalmára.




Olvasnivaló: Okság - Dr. Szokolszky Ágnes


Az okság legáltalánosabban arra utal, hogy egy tényező képes előidézni egy másik tényezőt, vagy hatással lenni rá. Az oksági magyarázat hagyományosan azt jelenti, hogy megállapítjuk egy tényező valamely másik tényezőre irányuló hatását, miközben értjük és átlátjuk a hatás mechanizmusát. A korreláció ténye önmagában sem arra vonatkozóan nem tartalmaz információt, hogy melyik tényező az ok és melyik az okozat, sem pedig arra, hogy amennyiben oki összefüggés áll fenn, annak mi a hatásmechanizmusa. Az okság is együtt járás, de – a korrelációtól eltérően – irányt és hatásmechanizmust feltételez. Ismét bevezető példánkhoz nyúlva: az autók mozgása és a lámpafény változása közötti szoros korreláció ténye semmit sem mond arról, hogy a lámpa állítjae meg az autót, vagy az autó váltja-e át a lámpát – vagy pedig valami egyéb ok húzódik meg a háttérben, és miként fejti ki az ok a hatást.

Amennyiben a korrelációt oksági szinten szeretnénk értelmezni, akkor megkerülhetetlen az irány és a mögöttes tényező kérdése. Az esetek egy részében az összefüggés iránya magától értetődik (a dohányzás lehet a tüdőrák oka, a tüdőrák viszont nem lehet a dohányzás oka). Látnunk kell azonban, hogy ahol az irányt magától értetődőnek vesszük, ott a korrelációtól független tudásra támaszkodunk. Az esetek más részében nincsen ilyen a priori irány és így a kérdés elvileg nyitott. Korrelációt találhatunk például a gyermekek agresszivitási szintje és az általuk nézett televíziós műsorok agresszivitása között. A korreláció megállapításából azonban nem derül ki, hogy az agresszívabb gyerekek preferálják-e jobban az agresszív műsorokat, vagy inkább a műsorok gerjesztik a gyermekek agresszivitását. A homoszexuális férfiak agya egyes területeken eltérhet a nem homoszexuális férfiak agyától, de kérdés, hogy az eltérés „oka” vagy következménye-e a homoszexua- litásnak. A magasabb IQ együtt járhat a magasabb társadalmi státussal, de kérdés lehet, hogy a magasabb intelligencia miatt jut-e valaki jobb társadalmi helyzetbe vagy jobb társadalmi helyzete miatt magasabb-e az IQ-ja. Ezeknek a kérdéseknek az eldöntése csak a korreláció tényén kívül eső empirikus és elméleti elemzésen alapulhat.

A korreláció mint potenciális okság értelmezésénél felmerül a harmadik változó problémája: elképzelhető, hogy egy harmadik, a korrelációs vizsgálatba nem bevont tényező a valódi oki tényező. A hetvenes években például vizsgálni kezdték a terhesség alatti alkoholfogyasztás és bizonyos születési rendellenességek összefüggését. A megállapított korreláció alapján fogalmazódott meg a „csecsemőkori alkoholszindróma” kifejezés. A korrelációs vizsgálat azonban nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy nem az alkohol az oki tényező, mivel az alkoholista anyák egyúttal dohányoztak is, és elhanyagolták a terhesgondozáson való részvételt. Ebben az esetben statisztikai és kísérleti módszerekkel sikerült végül megállapítani, hogy a csecsemőkori alkoholszindróma kialakulásában valóban az alkohol az oki tényező (Bordens és Abbott hivatkozása Abel 1970-es évekbeli kutatásaira, 1988, 60).

A dohányzással kapcsolatban bármennyire is sok ismeretünk van, az összetett és szövevényes hatásmechanizmust máig sem sikerült a legteljesebb mértékig tisztázni. Ismerjük a nikotin alapvető hatásmechanizmusát: a nikotin a száj nyálkahártyáján, a légzőszervben, és az emésztőszervekben felszívódva többek között olyan receptorokat aktivál, amelyek serkentik az acetilkolin neurotranszmisszióját. Ennek köszönhető, hogy a dohányzás bizonyos mértékig serkenti az agyműködést. Ugyanakkor a nikotin szűkíti az ereket, rontja a vérkeringést és ingadozóvá teszi a vérnyomást. A hallásromlás feltételezhetően annak a következménye, hogy a fül véredényei és a csiga nem kap megfelelő vérellátást (Sekuler és Blake, 2000, 366). A dohányzás és a tüdőrák korrelációja mögött olyan bonyolult hatásmechanizmusok állnak, amelyeket még mindig nem ismerünk tökéletesen. Ezért nem tudjuk még most sem pontosan megmagyarázni, hogy miért nem kap sok dohányzó tüdőrákot.

Sokszor nem könnyű ellenállni a korreláció oksági értelmezésének. A korreláció indokolatlan oksági értelmezése olyan következtetési hiba, amelyet a tudomány képviselői időről időre elkövetnek. Korai példa erre Francis Gall frenológiai elmélete, amely a fej formai jellemzői és az értelmi képességek közötti korrelációk köré kerekített hamis oksági értelmezésen alapuló teóriát. A frenológusok azt az indukciós hibát követték el, amit korábban „a klinikus tévedésének” neveztünk (vö. 1.3. pont). A hiba lényege az, hogy csak a korrelációt alátámasztó esetekre alapozza a következtetést, miközben a negatív eseteket nem veszi figyelembe

Indokolatlan értelmezés példája lehet az a neuropszichológiában előforduló gyakorlat is, amely a funkciók lokalizálásának megállapítását célozza. E megközelítés szerint az agyterület specializált funkciója melletti bizonyítéknak tekinthető az, ha az agyterület sérülését követően egy meghatározott kognitív funkció kiesik. A hiba lényegét a következő példa érzékelteti: ha egy motor fogaskerékrendszerében kitörik egy fog, a motor kattogó hangot kezd hallatni. Tegyük fel, hogy megtaláljuk a hibát és kicseréljük az alkatrészt – a kattogás megszűnik. Ezek után arra következtetünk, hogy a sérült rész funkciója az, hogy gátolja a kattogó hangot – holott valójában a fogaskerék feladata az erőátvitel. Abból még, hogy egy agyterület sérülését követően egy beteg nem képes megkötni a cipőfűzőjét (miközben egyéb manuális képességei épek), nem lehet egyértelműen arra következtetni, hogy a szóban forgó agyterület specializált funkciója a cipőfűzőkötéshez kapcsolódik (Efron, 1990, 6). Ebben az esetben az egyik tényező (funkciókiesés) „okozat”-ként látszik viselkedni nemcsak annyiban, hogy együtt jár az „ok”-kal (meghatározott agyterületi működés) minden esetben, amikor az jelen van, de annyiban is, hogy nincs jelen, amikor az „ok” sincsen jelen. A korreláció közvetlen oksági értelmezése azonban még ebben az esetben is indokolatlan, mert feltételezhető, hogy az „ok” valójában egy bonyolult oksági mechanizmus részeként működik.

Összegezve: A magas korreláció prediktív erejű, de még a tökéletes korreláció sem jelent feltétlenül oksági kapcsolatot. A korreláció utalhat oksági viszonyra, de nem lehet kizárólagos bizonyítéka az oki értelmezésnek. A korreláció tényének megállapítása empirikus eredmény, az okság megállapítása viszont összetett, elméleti elemzést is igénylő feladat. Az okságra következtetést a korreláción kívül eső érveknek és bizonyítékoknak kell alátámasztaniuk.

Az oksági viszony természete

A tudományos megismerés legmélyebb célja a nem nyilvánvaló oksági összefüggések feltárása. Az okság jelentése, az oksági viszony jellemzése azonban (mint ahogyan azt az iméntiek is mutatják) egyáltalában nem problémamentes. Az okság fogalmával általában arra utalunk, hogy valami változást idéz elő, hatást gyakorol, következménnyel jár. Az oksági viszonyok azonban sokrétűek lehetnek és sem az okság fogalmának értelmezése, sem pedig az oksági viszony megállapítása nem egyszerű feladat. Az okság prototipikus példája a biliárdütő és a biliárdgolyó viszonya: az ütő meghatározott mechanikus erőátvitelt gyakorol a golyóra, és a golyó annak arányában elmozdul. Ez az egyszerű, lineáris és mechanikus okság érvényesülése a fizika törvényei szerint. A biliárdütőt azonban egy kéz mozgatja, a kezet pedig egy szándék – és máris fényévnyi távolságra vagyunk az egyszerű okság érvényesülésétől.

Hogy az okság nehéz probléma, azt az is bizonyítja, hogy évezredes filozófiai gondolkodás irányul erre a témára. Arisztotelész klasszikus meghatározása szerint négyfajta okot különböztethetünk meg. Egy tárgy létrehozásának példáján keresztül a következőképpen világíthatjuk meg e négyféle okot (Leahey, 1987, 48):

  • Ható ok: az eseményt vagy tárgyat létrehozó energia; például a cipész mozdulatai, munkája, amelynek eredményeképpen létrejön a bőrből a cipő.
  • Anyagi ok: az a matéria, a maga anyagi jellemzőivel, amiből valami van; pl. a bőr, amiből a cipő készül.
  • Formai ok: a cipő mint egészleges forma, vagy szervezett egész, amely a cipész mozdulatai mögött húzódik, másként azok a szabályszerű mintázatok, amelyek a tárgyat meghatározzák.
  • Célok: a jövőbe mutató szándék vagy cél (telos); a cipő azért készül, hogy védje a lábat. Telos lehet egy természetes fejlődésfolyamat végcélja is, ebben az értelemben például telos a tölgyfa, ami a makkból lesz.

Arisztotelész úgy vélte, hogy a négyféle ok egyszerre van jelen a természeti és emberi világ jelenségei mögött. Ez a differenciált okságfelfogás azonban jelentősen beszűkült a 17. századi tudományos forradalom következtében, annak köszönhetően, hogy a mechanikus szemlélet a gondolkodás meghatározó tényezőjévé vált. Hume, Galilei és mások nyomán az okság fogalma gyakorlatilag lehatárolódott az egyszerű mechanikus okság – a kiváltó okok és az anyagi okok – körére (Bunge, 1959). Az okság modern kori értelmezésére nagy hatással volt a filozófus David Hume, aki három feltételt írt le az okság kapcsán:
  • Állandóság: az ok előfordulása mindig maga után vonja az okozat előfordulását;
  • Előidejűség: az ok időben megelőzi az okozatot (feltételezve, hogy valamennyi időre van szükség ahhoz, hogy az ok kifejtse hatását);
  • Térbeli közelség: az oknak és az okozatnak térben egymás mellett kell lennie (feltételezve, hogy az ok távolról nem tudja kifejteni hatását)
Hume szkeptikusan éppenséggel azt hangoztatta, hogy ezek a feltételek együttesen sem elegendőek ahhoz, hogy feltétlenül oksági kapcsolatra következtessünk. Két egymás mellett lévő faliórát be lehet például állítani úgy, hogy az egyik kar a másikat kissé késve kövesse – teljesítve az állandóság, az előidejűség és a térbeli közelség feltételeit, mégsem lehet azt mondani, hogy az előbb járó kar okozza a később járó kar mozgását (Slife és Williams, 1995, 99). Hume hozzátette, hogy ahhoz, hogy bizonyosan tudjuk, hogy B oka A, biztosaknak kell lennünk afelől, hogy más nem lehet B oka, csakis és kizárólag A. Egyidejűleg azonban kételkedett abban, hogy ennek bizonyítása lehetséges. Hume három kritériuma mindamellett hosszú időre megszabta az okságról való gondolkodás kereteit.

Általánossá vált az az értelmezés, mely szerint az oknak időben meg kell előznie az okozatot. Ezt a feltételt kitágítja, de lényegében nem változtatja meg az oksági láncolat fogalma. Ennek segítségével időben és térben távoli ok-okozati hatásokat bonthatunk le közvetlenebb ok-okozati események sorozatává (így például annak oka, hogy meghalunk végső soron nem más, mint hogy megszülettünk). Az okság és az előidejűség azonosítása egy, a tudományos gondolkodásban is előforduló hibához vezethet, amelyet a post hoc, ergo propter hoc (az után, tehát annak okán) néven szoktak említeni. A hiba lényege az, hogy a kronológiai sorrendiség azonosul az oksággal: egy tényezőnek oki szerepet tulajdonítunk csupán azért, mert előzmény. Ha például egy új növényt ültetünk az akváriumunkba és másnapra aranyhalunk elpusztul, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a hal pusztulásának oka az új növény beültetése volt. Ahogy azonban a korreláció esetében sem indokolt, hogy az együttes előfordulást önmagában oksági viszonyként kezeljük, úgy az előidejűség sem jelent természetesen feltétlenül kauzalitást.

Az oksági viszony általában kronologikus természetű, ez azonban nem feltétlenül van így. Az ok logikai primátusa nem jár feltétlenül együtt az időbeli elsődlegességgel. Egyidejű okság fedezhető fel például akkor, amikor egy formában egy elem megváltoztatásával megváltozik a formát meghatározó egész viszonyrendszer. Ez lényegében nem más, mint az alaklélektan szerveződési alapelvének érvényesülése, mely szerint „az egész más, mint a részek összessége”. Ha például a mosolygó arcban a szájat lefelé görbülőre cseréljük, azzal egyidejűleg az egész arcot megváltoztatjuk. Ilyen esetekben az a hatásrendszer érvényesül, amelyet Arisztotelész formai okként határozott meg. A formai ok jelentőséggel bír a tudomány számára, különösen akkor, ha meghatározott rendszerek egészleges működését vizsgáljuk. A rendszerek működése példát ad arra is, hogy az ok-okozati hatások nem lokálisan, hanem globálisan, a rendszer egészének működési szintjén is jelentkezhetnek (Slife és Williams, 1995).

Minél mélyebb megértéssel bírunk természeti és társadalmi világunkról, annál inkább kiderül, hogy az egyszerű ok-okozati viszony csak korlátozottan érvényes. Először is, sok esetben kiderül, hogy míg korábban egy jelenség mögött egyetlen meghatározó okot feltételeztek, a jelenség valójában több okú, azaz multikauzális és komplex. A malária okát például a középkorban az alacsonyan fekvő lápos vidékek rossz levegőjében keresték (ahogyan azt a betegség elnevezése is mutatja). Következésképpen a településeket tudatosan a magasabb fekvésű helyeken igyekeztek kialakítani – a malária azonban nem szűnt meg, bár ereje csökkent. Később felfedezték, hogy a betegek vérében egy bizonyos parazita található, amelyet a betegség okozójának lehet tekinteni. További kutatások felfedték, hogy a parazitát egy moszkitófajta terjeszti, így a moszkitófaj lépett elő a malária fő előidézőjévé. Azonban érdekes módon a 20. század során a maláriajárványok anélkül szűntek meg, hogy bármi lényeges történt volna az addig ismert okok felszámolása érdekében. A parazita ma is megtalálható bizonyos emberek vérében és a moszkitófaj sem halt ki, még sincsenek újabb tömeges megbetegedések (Morison, 1960). A maláriajárvány biológiai, társadalmi és gazdasági tényezők összjátéká- nak következménye.

A mechanikus okság azért sem alkalmazható sok esetben, mert az okság kölcsönös függőségek (interdependenciák) rendszerében érvényesül, amikor is az ok befolyásolja az okozatot, az okozat pedig befolyásolja az okot. Ez történik lényegében minden interaktív érintkezés során, legyen szó emberek kapcsolatáról vagy kémiai anyagokról. A mechanikus okság lineáris viszonyt tételez, ami azt jelenti, hogy az ok intenzitásának arányában növekszik az okozat intenzitása. Bizonyos feltételek mellett azonban az okság nem lineárisan érvényesül, azaz az okozat nem arányos az oki hatás nagyságával. Ha például egy különböző reagensekből álló keverék hőmérsékletét emeljük, az anyag az egyensúlyi állapotból a hőhatással arányos mértékben elmozdul. Egy meghatározott hőmérsékleti pont felett azonban a reakció linearitása megszűnik; az anyag reagálása már nem arányos a külső hatás változásának mértékével. Az instabilitási küszöbön túl egy nagyon kis változás is a rendszer viselkedésének jelentős változását okozhatja. Bonyolultabb rendszerekben (és ilyennek számít az időjárás, az emberi agy, illetve maga az ember vagy egy embercsoport, például a család) még inkább jelentősége van az ilyen hatásoknak.

Az okság fogalmának összetettségét még tovább növeli a célirányultság problémája, amelynek esetében úgy tűnik, hogy egy jövőbeni állapot az idő nyilával ellentétes irányban hat. A célirányultság azonban nem misztikus dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a tevékenységgel, a működéssel függ össze. A biológiában különösen gyakori a funkcionális magyarázat, amely egy rendszert annak célirányos tevékenységével magyaráz: például a szív működését azzal, hogy az vért pumpál az erekbe. A pszichológia is él ezzel a fajta magyarázattal, például amikor a rövid távú memóriát olyan struktúraként határozza meg, amelyik információkat tárol a hosszú távú emlékezetbe történő integrálódásáig. A funkcionális magyarázat tehát elfogadott, de vigyázni kell, hogy ne váljék üressé. Voltaire Candide című regényében Panglos mester akképpen érvel, hogy világunkban minden azért létezik, hogy minket szolgáljon. A panglossziánus magyarázat ugyanazon általános elvvel kíván minden jelenséget megmagyarázni. Gyakran jelentkezik evolúciós köntösben jelenik meg, azzal igazolva egy élőlény bármely lényeges tulajdonságát, hogy az adaptív. Ezzel viszont könnyen egy olyan utólagos (post hoc) magyarázatot kapunk, amelyik elterelheti a figyelmet a magyarázó erővel bíró egyéb összefüggésekről (Gould és Lewontin, 1979).

A célirányultság másik esete, az emberi cselekvések szándékossága még nehezebben illeszthető bele a hagyományos tudományos magyarázatok keretébe. Az intencionális magyarázat az a magyarázati szint, amely a viselkedést a külvilágra irányultsággal, szándékkal, akarattal és egyéb tudati tényezőkkel magyarázza. Az ún. „népi pszichológia” köznapi szintjén jól ismert a cselekedetek efféle értelmezése („Pisti azért ment haza, mert meg akarta nézni a meccset”). Az intencionalitás jellegénél fogva kibújik a tudományos magyarázatok hagyományos kereteiből, a pszichológia mégsem hagyhatja figyelmen kívül. így az intencionális magyarázat tartós fejtörést okoz a tudományos pszichológiai magyarázatok számára.




Olvasnivaló: Törvény - Dr. Szokolszky Ágnes


Az oksági magyarázatok általában nem lépnek fel az univerzális igazság igényével. A törvényen alapuló magyarázat viszont olyan módon értelmezi a tények széles körét, hogy egy általános érvényű szabályszerűség alá vonja őket. Az induktív általánosítás megfigyeléseken alapuló összegző megállapítás; ilyen megállapítás lehet az, hogy a hollók általában feketék, vagy hogy a vizuális kérgi sejtek jellemző tulajdonsága az irányszelektivitás. A törvény ennél általánosabb szintű általánosítás, amely valamely megfigyelt és megerősített szabályszerűséget ír le, és a még meg nem figyelt eseteket is bejósolja. Arkhimédész hidrosztatikai törvénye például kimondja, hogy a vízbe merülő testre a test által kiszorított folyadék súlyával egyenlő nagyságú felhajtóerő hat. Ez a törvény megmagyarázza a testek úszását: az úszó test csak részben merül a folyadékba, éspedig addig, amíg az általa kiszorított víz súlya egyenlővé nem válik a test súlyával. A törvény bármely úszó testre igaz és ezért erős predikciót tesz lehetővé. A tudományos törvény egyaránt tartalmaz indukciót (megfigyelést) és dedukciót (elméletet).

Mint láttuk, a logikai pozitivisták szorgalmazták legerőteljesebben, hogy a tudományos magyarázatnak nomotetikus-deduktív formát kell öltenie. A pszichológiában azonban nagyon ritka a törvényalapú magyarázat, mert alig van lehetőség univerzális általánosításokra és erős predikcióra. A legismertebb talán Weber törvénye (1834) a pszichofizika területén, amely kimondja, hogy két azonos jellegű inger megkülönböztetésekor minél erősebb a kezdőinger, annál nagyobb intenzitáskülönbség szükséges az különbségi inger észrevételéhez. A törvény azt a megállapítást is tartalmazza, hogy bár a különbségi küszöb maga nem állandó, a különbségi küszöbnek a kezdeti ingerértékhez viszonyított aránya állandó. Ez a törvény megmagyarázza, hogy egy tárgy felismerése a tárgy által és a környezet által visszavert fénymennyiség különbségétől függ. Sok kutatás igazolta, hogy a Weber törvény nem tökéletes, de elég jó megközelítést eredményez. A pszichológia rendelkezik még egyéb törvényjellegű megállapításokkal; ilyen például Thorndike effektustörvénye, mely szerint a véletlenszerű cselekvések közül megerősödnek azok, amelyek pozitív következménnyel járnak és gyengülnek azok, amelyek negatív következménnyel járnak. Az ilyen „törvények” azonban, csekély számuknál fogva sem játszanak jelentős szerepet a pszichológiai magyarázatokban.





 

LOGIKA, INDUKCIÓ, DEDUKCIÓ

Amennyiben felismertük a tudományos és a hétköznapi gondolkodás közötti különbségeket, haladjunk tovább a tudományos gondolkodás módjainak irányába. Ebben segítségünkre van a logika, az indukció és a dedukció. A hétköznapi értelemben vett "logika" vagy logikus gondolkodás már önmagában egy külön vizsgálódási terület, mindazonáltal elengedhetetlen kelléke a tudományos következtetéseknek. Az indukció és a dedukció pedig megismerési alapstratégiák. Röviden:

Logika: Az ok és okozat közötti tisztán levezetett kapcsolati rendszer. Az ok és okozat közötti kapcsolat akkor logikus, amikor az egyik változása magával hozza a másik változását is. Ez egyszerű módja annak, hogy tesztelhessük a megállapításunk logikáját. Természetesen a logika ennél jóval árnyaltabb és összetettebb terület, azonban a kutatásink összeállításában ezt az alaptételt alkalmazva újabb elemi tudás kerül a birtokunkba, ami még inkább hozzásegíthet minket ahhoz, hogy hétköznapi helyett a tudományos megismerés felé orientálódjunk.

Indukció: A megismerés egy olyan alapstratégiája, melynek során az egyéni/egyedi megfigyelésekből haladunk a globális megállapítások felé. 

Dedukció: A megismerés egy olyan alapstratégiája, melynek során a globális megfigyelésekből haladunk az egyéni/egyedi megállapítások felé. 

 

Fontos, és ezt a fejezetben található leírásban is látni fogjátok, hogy mindkét megismerési alapstratégia hiányos és megvannak a maga korlátai, a kettőt közösen alkalmazva kell eljutni a logikus megállapítások irányába.

Minden bogár rovar!